Dohány u. 47.

Albérletbe költözöm a srácokkal.

Ez az egyszerű kijelentés teljesen felforgatta a körülöttem élők életét – érzelmi háztartásuk megborult, könnycsatornáik szorgalmas működésbe kezdtek, és ami ennél sokkal fontosabb, belepillantottak, talán hosszú idő után először saját lelkük mélyebb rétegei alá. Pillanatok alatt a tény, hogy a fiú először kacsint ki a külvilágba, teljesen átlényegült – néhány hevesen felsorakoztatott érv, és lelkesen előadott mondat után kikerültem a középpontból, s bár mindenki hangoztatta, hogy értem aggódik, valójában valami egészen más történt. Félelem költözött mindenki lelkébe – félelem az ismeretlentől. Nem tagadom, hogy aggodalmuk sorsom iránt, ha tévesen és feleslegesen is, nem nagyszerű és nagy becsben tartandó, de meggyőződésemmé vált az elmúlt két hét során, hogy olyasmit tettem, amire ritkán van példa a legtöbb ember életében, azonban velem kapcsolatban időről időre megtörténik.
Hoztam egy olyan döntést, tettem egy olyan lépést, amit a megszokott algoritmusok, rutin hétköznapok közt élő emberek nem tudtak teljes egészében feldolgozni, megérteni.

Nem először fordul elő, hogy felháborító módon változtatok meg valamit, vagy hozok be új tényezőt. Amiként napról napra más téma sem volt napirenden, mint a sokak szerint tragikus tény, hogy elköltözöm itthonról, megviselt lelkem, mely nehezen viselte a több irányból érkező támadásokat, magába fordult és támogatást keresett korábbi énétől – szerencsére talált, nem is egyet!

Évekig jártam média fakultációra a gimiben – eleinte nagy lelkesedéssel, aztán mikor körvonalazódott az érettségi, szembe kellett néznem azzal, hogy egyáltalán nem vagyok kompetens a témában. Úgy éreztem, a velünk foglalkozó Tanár a csoportunkra nem fektet elég nagy hangsúlyt, s hogy óráink komolytalan délutáni foglalkozásnak, semmint érettségire készülő komoly társaságbak tűnik. Talán már szalagot is avattam, mikor belém mart a filozófia kígyója. Én pedig egyik pillanatról a másikra, hoztam egy döntést. Nem járt vele dilemma, nem kértem ki semelyik tanácsadóm, jó barátom véleményét, tanácsát – még csak megközelítőleg sem emlékszem, miként fogant meg bennem a gondolat. Csak azt tudom, hogy egyik nap úgy közlekedtem a világban, hogy tudtam, filozófiából fogok érettségizni, annak ellenére, hogy kevés fogalmam van a követelményekről, és a beléjük foglalt tananyagról.

Nevezzük ezt természetes átállásnak, agyi kalibrációnak, intuíciónak. Nem számít. Az sokkal inkább számított, amit a környezetem gondolt. Egy-két megértő, támogató és hálás embert leszámítva mindenki szikraszóró szempárral, dühödt fújtatással magyarázta, hogy ez egyszerűen elképzelhetetlen. Értelmetlenségre, veszélyre és technikai lehetetlenségre hivatkoztak.

Az az igazság, hogy ha ilyen hirtelen, mélyen meggyőződöm valamiről, akkor szemtelen módon elvárom a világtól, hogy rövid úton értsék meg, hogy ez a legjobb megoldás. Próbálom érvekkel a tudtukra hozni, hogy ez miért jó, de kifinomult retorikai érzékem sem elég ennek a megvilágítására… a legjobb az lenne, ha ők is éreznék amit én. Ilyen elvárásokat természetesen őrültség támasztani, olyan ez, mintha szívünk választottját érvekkel akarnánk meggyőzni, hogy viszonozza mind azt, amit felé táplálunk. Lehet ilyet kérni?

Meg lehet kísérelni elcsábítani, úgy hatni rá, hogy benne is kialakuljon. Mondanom se kell, e szerint cselekedtem itthon, megpróbáltam az édes oldalát mutatni mindenkinek. Talán az a baj, hogy mikor egy ilyen döntéstől belelkesülök, a fellegekben járok, mosolygok, klasszul telnek a napjaim – ebből pedig azt szűrik le, hogy egy idióta vagyok, aki ignorálja a figyelmeztetéseket. Vaknak gondolnak, holott ők azok akik nem látnak az orruknál tovább, hiszen miközben abban a kényelmes pozícióban tudják magukat, ahol élettapasztalatukra támaszkodva képesek óva inteni engem, nem látják, hogy érveimre nem tudnak érdemben reagálni. Odáig pedig nem mernek elmenni, hogy tekintélyérveket alkalmazzanak annak rendje és módja szerint.

- Mit tudok Hegel filozófiájáról? – kérdezte a média tanár, akinek felért egy szakítással elvesztésem ténye, élménye.
- Egyelőre semmit. – válaszoltam, majd magamban hozzátettem, hogy nem csak az ezzel a baj, hogy kifejezetten érdekel Hegel, és nem telik el sok idő, mikor érdemben tudok majd gondolatairól nyilatkozni, de ráadásul nincs is a követelményben.
Azután elzavart azzal, hogy ehhez igazgatói engedély kell – ugyan kérem, de hiszen korábbi DÖK elnökként és sokak szerint gyengén teljesítő beszédtartóként Én állandó látogatója voltam az Igazgató Úr irodájának. Ha valaki elé akadályokat akarunk görgetni, illene felmérni annak lehetőségeit.

Mielőtt mindenki azt gondolná, jogosan, hogy egy felfuvalkodott hólyag vagyok, mindenképp szeretném elárulni, hogy nem követtem el nagy bravúrt. Látványos volt ugyan, de a gyerekcipőben járó filozófia érettségit középszinten 93%-ra teljesíteni szép munka, de nem zavarba ejtően szép.

- A pokerben ezt hívják szép dobásnak. – mondtam a bajszom alatt a média tanárnak, Édesapám viszont szerencséről beszél azóta is. Szerencse?
Szerencse?

Talán szerencse, hogy a sokszor figyelmetlen fiának volt annyi esze, hogy felismerje, hogy a média érettségin gyengén teljesítene, viszont új szerelmével sikerre hivatott? Valljuk be, júniusban a filozófiával kapcsolatos kérdésekre olyan gyermeki, elmélyült rajongással válaszoltam, mintha Star Wars kvízt töltettek volna ki velem.
Se erőm (?), se kedvem nincs kifejteni, milyen sok a párhuzam e között az eset és a szalagavató tánctanár keresésének hosszú, és érdekes ügye között, azonban azt mindenképp megkísérlem, hogy vázoljam a hasonló történetek vázát.

Gergő ráébred, hogy valami nincs rendben, cselekedni kell, különben a dolgok rosszul végződnek.
Gergő megtalálja az arcpirítóan nyilvánvaló megoldást.
Gergő eközben felbosszantja az embereket.
Gergő terve beválik.
Gergő nem kap elismerést azoktól, akik hülyének nézték.
Gergő tudja, hogy nem nagy dolog ami történt, csupán csak… helyénvaló.

Ez történt a lakással is. Persze felmerülhet a kérdés, mi nincs rendben és mire ad megoldást a költözés a körútra, azonban ennek a postnak kereteibe nem nyomorítom be az ez irányú lélekbúvárkodást.

Ezúttal a megoldás csak részben az enyém, érdemem csupán annyi, hogy belépek a megvilágított, gigantikus, giccses kapun. A konklúzió még várat magára – tudom, hogy innen óriásit lehet bukni, de pont ez benne a vonzó. Ha azonban profitálok belőle, nagy mértékben teszem majd – és tudom, hogy nem fogja senki, semmilyen körülmények között azt mondani, hogy helyesen cselekedtem, leszámítva azokat akik a kezdetektől fogva egyetértettek. Végül pedig majd egy kellemes reggelen a tükör előtt végzett tetvészkedés közepette mosolyogva mondom majd magamban, hogy dejó!


--->

Boldog vagy?

- Boldog vagy?
- És te?
- Én kérdeztem előbb.
- Nem látom be ez mit befolyásol.
- Hát én kérdeztem előbb, ezért neked kell válaszolnod.
- Kellene, de én igényt tartok arra a jogomra, hogy kikérjem a kérdező véleményét és azután, hogy ő válaszolt a saját kérdésére, reagáljak én is.
- De ilyen jog nincs.
- Már hogy ne lenne. Épp most mondtam, hogy van.
- Az semmit nem jelent.
- De igenis jelent. Most alkottam meg mint szabály, s e szabály magába foglalja, hogy a kérdezett követelheti a kérdezőtől, hogy a felelet megkövetelése előtt magának tegye fel a kérdést, és válaszoljon. Mától lép életbe ez a szabály.
- De én a szabály létrehozása előtt tettem fel a kérdést.
- Egyfelől nem tudhatod, mikor született ez a szabály, máskülönben, a mai nap a vége felé jár, s a szabály mától érvényes. Ma tetted fel a kérdést, nemde?
- Nem tudhatod mikor fogalmazódott meg bennem a kérdés.
- De ez nem is számít. A szabály az szabály.
- Rendben, akkor én hozok egy olyan rendeletet, alkotok egy olyan szabályt, mely kimondja, hogy igenis akit először kérdeznek, annak kell először válaszolnia.
- Ez nem számít.
- Miért nem?
- Mert én hoztam egy olyan szabályt, mely ezt ellehetetleníti.
- Nem érdekel, én akkor is kitaláltam, mi dönti el melyik a jogerősebb?
- Az, hogy én előbb találtam ki, előbb lépett életbe.
- Dehát épp most beszéltük meg, hogy az hogy milyen sorrendbe történnek a dolgok, nem számít.
- A kérdezésnél nem is. De senki sem mondta, hogy a szabályokat hasonló módon kell kezelni, mint a kérdéseket.
- De azt sem mondta senki, hogy nem kell hasonlóan kezelni.
- De én most mondom. A szabályokra más szabályok vonatkoznak, mint a kérdésekre.
- De... ha... szóval az én szabályom is a mai naptól lép életbe!
- Az lehetetlen.
- Miért?
- Azt már elfogadtuk, hogy az én szabályom életbe lépett a mai naptól, így tehát lehetetlen, hogy egy azzal szembemenő szabály szülessen meg ugyan akkor.
- Ennek semmi értelme. Válaszolj a kérdésemre!
- Mi is volt a kérdés?
- Az hogy boldog vagy-e.
- Előbb mondd meg te.
- Oké. Akkor tessék: nem.
- Értem.
- Te válaszolj most.
- Mire?
- Hát a kérdésre. Elfogadtuk a szabályodat, most te jössz.
- Nem emlékszem arra a részre, mikor lefektettük, hogy utánna nekem is kell válaszolnom.
- Valóban nem fektettünk le szabályt, ez csak természetből eredő, kérdeznek, válaszolsz.
- Hm. Impresszív. Képes voltál kiugrani az eddigi érvelés rendszerből és alapokra bontottad a témát. Tessék hát a jutalmad: nem.
- Miért nem?
- Lefussuk a kötelező kört?
- Nem kell. Azonban, én hogyan mondhatnám el, mikor nem is létezem.
- De létezel, megteremtettelek.
- Persze, de a kérdés, hogy valóban létezem-e, vagy csak te akarod hogy létezzek?
- Ha akarom létezel.
- És akarod?
- Ezek a sorok is azt bizonyítják.
- De vajon mindig olyankor vagyok, mikor szeretnéd?
- Én mindig szeretném.
- És mindig vagyok?
- Hát hogy érzed... vagy mindig?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert ez nem így működik.
- Tőlem függetlenül működik?
- Sajnos igen.
- Ezesetben lehet nem is én teremtettelek, hisz tőlem függetlenün működsz, aktivizálódsz.
- Nem igaz. Nagyon is tőled függ. Sok esetben.
- Sok esetben, de nem valamennyi esetben. Tehát miért nem?
- Rendben. Akkor nem, mert nem vagyok mindig.
- Miért nem?
- Azt nem tudom. Mond meg te.
- Azért nem vagy mindig, mert nem akarsz mindig lenni. A létezésre formált joggal nem kívánsz élni - ritkán, ha a helyzet úgy hozzá és megkívánod a létet, létezel. Mikor ezek a kívánalmak csillapodnak, megint eltűnsz, figyelmen kívül hagyva, hogy valaki továbbra is akarja, hogy létezz. Szüksége van a létezésedre.
- Az előbb azt mondtad, ha akarod, létezem.
- Persze de az... nem volt több nem létező erők fitoktatásánál. Valójában a létezésed csakis tőled függ, semmi más...
- Bolond beszéd! Létezésemet te teszed lehetővé... hiába vagyok csak akkor, mikor végül én akarok, összességében mégis te hívtál életre.
- Akkor miért nem maradsz? Miért félsz?
- De hát... te is félsz! Talán még jobban mint Én. Micsoda arcátlanság, hogy az én szememre hányod gyáva viselkedésemet, miközben te semmivel sem vagy jobb!
- Nincs igazad! Nem az gyáva, ki fél, hanem aki teret enged félelmének. Reszkethetek akármennyire is, végül mégis maradok a létezésben. Nem tűnök el. Minden egyes nap, persze, félelemben telik, de fordítok neki hátat. Így hát ne degradálj le engem is. Nem vagyunk egyformák.
- Akkor hát ezért nem létezem. Mert más vagyok.
- Mégis miben vagy te más?
- Nem is tudom pontosan... mondd meg te!

Today we say goodbye to so many things!

Idő

Tételezzük fel, hogy képesek vagyunk egy órát az időben előre utazni. Tegyük fel, hogy képesek vagyunk tárgyakat is magunkkal vinni.

Most ott vagyunk, holnap, zsebünkből előhúzzuk telefonunkat, és letesszük a holnapi énünk által otthagyott mobil mellé az asztalra. Kikészítette nekünk, emlékezett, hogy előző nap ő is ezt csinálta, és jól esett neki, hogy ki volt készítve. Mi is úgy döntünk, hogy holnap kedvesek leszünk magunkkal.

Letesszük a két telefont egymás mellé.

Most megkérünk egy kedves ismerőst, hogy hívjon fel minket!

Mi történik a magunkkal hozott telefonnal? Az is, minekután megegyezik a "jelenlegivel", jelezni fog?


--->

Sszókratész és a Wikipédia kapcsolata

" Minél nagyobb ismeretre teszünk szert, annál nagyobb tudáshiányt térképezünk fel"

Időszámításunk életbelépése előtt néhány évszázaddal egy furcsa, hóbortos öregember az őrületbe kergette a körülötte lévőket az etika hangsúlyozásával, bábáskodással, hiányosságokra és kellemetlenségekre való rámutatással, és az arcpiritóan szemtelen ráadással, mely során nem győzte mindenki fejébe verni, hogy ő bizony nem tud semmit.

Nem tudhatjuk, valójában mit gondolt saját tudásával kapcsolatban - valóban szent meggyőződése volt, hogy folyamatosan bővülő ismerete másra sem elég, csak arra, ráébredjen milyen keveset is tud valójában, vagy ennek hangoztatása közepette legbelül érezte, az ő helyzetéből milyen polgárpukkasztó is valójában ezt hangoztatni.

Valószínüleg mindkét érzés egyszerre dolgozott lelkében. Ami biztos, hogy többek között az ebből fakadó hergelés miatt is, megfosztották a természetes haláltól.

Párhuzamot fedezhetünk fel Szókratész, és az egyik legnagyszerűbb internet jelenség, a Wikipedia között.

A Wiki homokozója az, ahol úgy tetszik, mindennel kapcsolatban találunk többé-kevésbé pontos információt. Nem kell magyarázni, hogy nagyszerű emberektől kezdve, nagyszerű médiumokon, popkultúrális jelenségeken át kevésbé nagysszerű filmekről és elméletekről is lehet információkat, ismereteket szerezni.

Azonban óhatatlanul is rá kell ébrednünk a következőre, az élen járó angol wiki olvasása közben. Minél inkább belemerülünk egy adott témába, annál inkább el fog minket a bizsergető érzés, hogy bár tudásunk egyre nő, ezzel együtt, csak éppen hatványozottan növekszik az általunk meg nem szerzett tudás feltérképezett része.

Más szavakkal élve, egy adott szócikk elolvasása közben kevesebb információt gyűjtünk be, mint amennyiről megtudjuk, hogy még nem áll rendelkezésünkre. Ez pedig a hivatkozásokon keresztül érvényesül, hiszen egy cikken belül akár több tucat linkkel találkozhatunk, ami újabb cikkekhez vezet minket.

A sor pedig végtelen, és ha elfogadjuk, hogy ember nem igazán képes érdemben feldolgozni a teljes wikit, hát még nem a külső hivatkozások során elérhető anyagokat, bátran kijelenthetjük, hogy Szókratész jogosan tette, mikor burkoltan óvaintette a körülötte lévőket az elbizakodottságtól, ami az ismereteket illeti.

Érdekesség, hogy a Wikinek is akad megannyi ellensége, akik féltik az embereket az oldal félrevezető hajlamától. Szókratészt is hasonló vádakkal ítélték el. Minden bizonnyal nagy élvezetet lelne a mindenki által elérhető, és szerkezthető enciklopédia böngészézse közben.

--->

"Victors and victims of an era that did not occur to anyone"

Things as you know them are already set to motion, before you ever come in touch with them. They were already morphing, evolving, changing by the time you came across. You could merely play your small, and undoubtedly one of the most insignificant part of the story. But you do that with all your heart. You crawl, you find yourself on your knees, beyond the apogee of your ego, the memory of witch you seem to fail to recall.

He pushed her back. He was a cold-hearted basterd, so to speak, who just could not open to another sentient being, let alone another complex human, who may have had the same intellectual standards. If anyone wants to know the reason for such a treason of emotions, let it be clear that it may has got absolutely nothing to do with his past.

It is something, that originates beyond his birth - something that manipulated one too many souls over the generations, and affected the love life of so many, so many times. If we are looking for the source of the cold, we have to spare a glance for those who are responsible for it in the first place, and that is, truth be told, the parents. We may find yet another cold person, but than the question becomes, aren't he or she is just a child of another pare of parents? He or she is very much indeed.

As he pushes her back, none of them are to realize that this act was set in motion some 40 years ago, when a parent of his was abandoned, and forced to grow up alone, only getting some help from a harsh, strict grandparent. As the girl looks into the eye of the man, who is not capable of fully processing such a deep emotion, she doesn't see the struggle of the parent, who becomes icy as a late December lake, bringing up her child with quite familiar attitude, like the one she got from her grandparent. It was that child-jettison, selfish act that created this chain of events, a wave that ever since that, distracts everybody who come close enough to feel it.

Once again, with a heart that brings a serious siege to the chest, the girl comes close to her lover - ever the loner. This time, it seems less impossible to get into his arms, look into his beautiful pair of eyes, and even whisper a kiss upon his lips.

It's not his fault, he can not handle it. The fault roots in his family. He may not even realize.

40 years into the past, a young woman burst into tears - there are no father or mother to hold her tight. 10 seconds into the past, a boy pushes back his lover, not being able to open to her. Things you will do in the future, are already affected. Events that take place know, already define them in some way. What you decide to do know can become an omen for the future.

She tries again, and again. She doesn't know the concept of giving up, when it comes to love. In the end, it's not about the partner, more likely about the fight of the will. She wants to prove that she can melt him down.

She goes for it again. Different techniques each and every time.

Starshine of the negative sun.

--->

A gondolkodáshoz idő kell

Mi van akkor ha nincs idő?

Napok óta ezen jár az eszem. Most is. Méretes testemmel terülök el az ágyon, az ölemben van DesBook, és gyakorlatilag, mikor nem ezeket a sorokat gépelem, bambulok magam elé, s cimbalmozok saját idegeimmel.

Mi van akkor ha nincs idő?

S közben persze az órámat nézem, tapasztalva minden múló pillanattal, hogy idő van. Azért múlik a pillanat. És nem dermedten vár a folytatásra. Menten adja át a helyét soron következő társának.

Néha lehűtöm magam, hisz olyan nagyszerű emberek szentelték a témának az egész életüket, mint Zénón, aki szerintem majd bele őrült, hogy felismerte az idő végtelen oszthatóságát. Olyan kérdést tett fel, amire ma sem tudjuk a választ.

A digitális órát is figyelem, ő is mutatja a sarokból, hogy telik az idő.

És ekkor még jobban elszörnyedek, mert rájövök, hogy az idő nem létezésén gondolkozni egészen paradox lehet, hiszen a gondolataim megszüléséhez, egymáshoz fűzéséhez is az kell, amit szeretnék elképzelni, hogy nincs. A képzelethez is idő kell.

Ideig óráig (idő... óra!...) nyugtatgattam magam, hogy a gravitáció hiányát, melyet sosem éreztem is el tudom képzelni, pedig most is húzza a fenekem az ágy. De a gondolkozáshoz gravitáció nem kell, hisz a - manapság szkepticizmussal találkozó - ember a holdon is gondolkodott. Volt rá ideje!

De mi történik olyankor, ha az idő, mint tényező, nincs?! De hiszen a kérdés becsapós, nem a "mi történik" a helyes elem. Nem történhet semmi. Nincs rá lehetőség.

Mi van akkor ha nincs idő?

--->

Őrület - MaD(n)ES

I wasn't sure about the difference. I wasn't sure about weather there was any, or it was just my ever satisfying inner world, that kept me thinking about if such a thing like difference was even in existence.

I wasn't sure about it. How could I have been?

It was only a small reflector that gave me light. It was necessary to see - to see the surroundings. Those 600 rookies who were standing here, dancing here, striping here were all gone. Only the huge amount of rubbish they left behind notified me about their previous presence. Other than that, nothing. I could hear the sound of the partycamp, the sound of drunk people. It wass only a few hours ago that they were here, trying to figure it out. Maybe they are still here, 4 hours into the past. 2 days from now into the past they leave their home, than the train station, they enter the camp, expecting the unexpected. Some of them got it. Some of them is getting as I sitting here, 10 minutes into the past. They were getting crazy at this spot - as of this moment, some of them are dancing, some of them are drinking. Many of them are having sexual intercourse. I'm still sitting here, 16 hours into the future. The place is both empty and full of people. They are still having sex, still leaving their home, kissing their mom, arriving at the train station. Excitement, disappointment. Mixed feelings. They are still feeling them, 3 days into the future. First day at school. But only their skull is there. Mentally, they are still here - in front of me, still playing games. Nothing changed since I held the microphone.

There are no differences. Nothing changes. Nothing ends, not really, not for real.

I'm still a rookie, I'm still there at my own camp, getting naked. Volunteering at every turn. They are still at their camp, years into the future. They're always will be. Won't make any difference.

Can I make a difference? Let's say that I choose to go down that path. Is it even slightly possible to create something that stands time? The place is empty. They are having sex, partying. It's like I could hear everybody singing, laughing, screaming. Joy. Being lost. There are no differences. Not really. I stand up. I'm tired of my thoughts weather there arny differences in this universe. I don't wish to think about everything ever again. The place is full now. I dance, I sing, I drink, I laugh, I have sex, she screams.

One minute from now into the future I make a choice. I'm still there, sitting at the empty spot, without a decision, thinking about there isn't any. I'm already there, with my made up mind.

I will always sit there, trying to plan my next move. I'm still there, trying not to plan everything ever again. 4 days into the past, we are still there and gone, and we wisper throughout the space-time. We enjoy doing so, nothing else is there.

Only the decision that doesn't exist.

--->

Flight of my will

Is it allright to fade back from the light

lecturing about your philosopher night

Nothing seems to be more scary and real

than understanding the way of your deal

Is it alright by checking your mail,

trusting in you seems like I fail

Asking you to try to open my eyes

seems like an inmature aspect of life

Was it alright to challenge me

Fight for the unreasoned flight of my wiiiiilll

It’s alright, fading back from the light

It’s alright, checking your mail, from your life I wish I could bail

--->

Szidzset fesztivál

Ezen a ponton megálljt parancsolok az időnek. Túl szép, és túl múlandó. Beteljesedést, várakozás gyümölcsét jelképezi. A nyakamban ül, tombol – tombol az előadónak megfelelően. Arcán mosoly, csak úgy mint sok ezer másik szigetelőnek, akik a nagyszínpadnál töltik az idejüket Snow Patrolt hallgatva, és látva. Elrugaszkodom a talajtól – sokat megélt, Édesanyám szerint szégyenteljes, de szerintem továbbra is lenyűgözően kinéző Chuck Taylorom óriási lyukai kitágulnak, mintha csak levegőt venne, megannyi nyíláson keresztül. Sikítást hallok. Boldog sikítást. Ismerem ezt a számot. Annyit hallgattam, hogy félő volt, megárt DesPodnak. Visszaérkezek a földre, térdeim kissé berogynak. Megmosolyogtat e nap összes vicces helyzete.

Most egy Twingoban ülök, a sofőr, kedves barát tudatalatti manipulációnak veti alá a biztos urat, akiről kiderül, hogy ellentétben azzal amit mi hittünk, nem segítségnyújtás érdekében dugja be orrát az ablakon – igazoltatni akar, a volánnál fészkelődő lány pedig mosolyogva vázolja a helyzetet mely szerint nincsenek papírok – egy részüket ellopták, egy részük pedig otthon maradt pihenni. Tovább gurulunk, elengednek bennünket.

Most egy Twingoban ülök, hasonló felállás. Élvezem az ablakon beáramló levegőt, de mostanra elfáradtam. A fáradtság vezeti elmém, testem, ennél fogva ambícióimat. Lehunyom a szemem. Nem szeretnék többet emberek százezrei közt tombolni, hömpölyögni velük, csillogó szemmel felnézni pop-ikonokra.

Továbbra is ragaszkodom a pillanathoz.

Most a Prodigy legendás formációja tolja szét a színpadot, társaságunk pedig módosult tudattal, összekapaszkodva ugrál körbe-körbe. Néhány méterre tőlünk megindítják a tömeget, s most úgy dőlünk jobbra-balra, önakaratunk hiányában, mint a szélnek kitett gabonaszálak. Néhányan ráunnak a nyomorgásra, az állandó, elkerülhetetlen súrlódásokra, s megindulnak kifelé. Mintha csak kiszökne a levegő a világból, s magával rántaná az embereket – mind a hatan elterülünk a sok ezres tömeg élvonalában. Miközben kicsúszik a talpam alól a talaj, elmém megtisztul, s megélem zuhanásomat. Ragaszkodnék a pillanathoz, de nehezemre esik. Mindenki felénk tornyosul, s látszólag fel sem tűnik eltűnésünk. A tömeg azonban nem nő ránk. Az emberi gonoszságnak, sokat félt természetnek szembemenő módon a körülöttünk lévők azonnal a segítségére sietnek a többieknek. Végignézem pillanatról pillanatra, amint ismerősimet visszahúzzák a többiek közé. Négy kar értem is kinyúl. Egy mosolyt látok magam előtt. Valószínűleg én is mosolygom. Megragadnak, húzni próbálnak, de újabb lyuk keletkezik, s két idegen is a mi sorsunkra jut, s súlyos testükkel rám esnek. Innen lentről minden olyan tiszta. Nem bánom, akkor és ott, hogy maradnom kell. Talán több értelme lehet innen figyelni a többieket. Talán értelmetlen.

Egy BMW-ben ülök, s biztosra veszem, hogy a Tonikba kevert Gin, ebben az arányban nem érződik ki. Bár a bejáratnál gyanút fog az illetékes hölgy, Ő azt mondja tonik van benne, s hisznek nekünk. A Pendulum idején a vércukorszintünk kissé megemelkedik, s elég helyünk van, hogy nagyot táncoljuk.

Kissé zavar eleinte,hogy egyes fellépők ittasak, mások minden bizonnyal drog hatása alatt vannak miközben ezreket szórakoztatnak, de később rájövök, hogy hipokrita lennék, ha rosszallóan venném. Elérik a kívánt hatást.

Egy Twingóban ülünk s eszembe jut amint egy kedves barátunk amint le kurvaanyázza azt az illetlen alakot aki mellénk vizel, majd, az illető nagy csodálkozására, megerősíti, megismétli a sértést mindenki nagy örömére. Egy másik barátunk hosszú évek után könnyeket potyogtat. Azt mondja, irigylésre méltó, ha valaki időről időre képes sírni – ritkán hallok ilyet férfi embertől.

A metro egyik szerelvényén ülünk most, mindenki fáradt, s igyekszünk elvegyülni a szürke hétköznapokat éppen megélő, munkába induló emberek között. Már nem tartom Őt a nyakamban, a nagy zuhanás pedig vár ránk. Kiharapunk egy jó nagyot a világból.

Igyekszünk a Twingo felé, s elhatározom, hogy tekintettel arra, hogy nem kívánok BKV járműre szállni, nem mutatom be az útonálló ellenőröknek az egyébként érvényes bérletemet. A többiek szkeptikusak ez ügyben, szerintük nem juthatok át, annak ellenére, hogy a parkolóba vezető útról van szó, de ha semmiképp nem akarom bemutatni a bérletem, magyarázzam ki magam. Csak legyintek rájuk, odaállok az ellenőr elé, majd a lehető legnagyobb precizitással ismertetem a helyzetet, ő pedig mosolyogva enged tovább.

Később megtudom Tőle, hogy amíg a földön hevert, többen is rátapostak a karjára, erőszakkal. Talán mégsem olyan jóindulatú a dülöngélő, tudatmódosult, rajongó tömeg.

Most egy Twingóban ülünk, s egy álmot üldözünk. A sárga jelzés alatt is áthajtunk, hogy a percekkel korábbanészrevett és azóta folyamatosan lencsevégre kapott, fogott Lamborghinit kövessük. A pilóta megmutatja gépének minden oldalát, mögénk kerül, megkerül bennünket, majd a Millenium Falcont idézve egyszer csak eltűnik az útról. Ámulunk és bámulunk.

Még most is figyeljük a szép olasz sportkocsit. Még most is a nyakamba tartom Őt, s dúdoljuk közös kedvenc számunkat. Még most is a tömeg sűrűjében fekszem, s nézem, amint ezernyi ember szórakozik, s megtapossa, s felsegíti az elesetteket.

--->

dvelnemtudtamjót

Kell valami, ami meghatároz, valami, ami vezet.

Kell valami, ami d.

Valami ami eltaszít, egyfajta erő ami képes megsebezni a sebezhetőt.

Egy hatás, valami, ami a tulajdonom.

Egy ikon.

Szükségem van valamire, ami nevén nevezhető. Létező jelenségre.

Valamire, ami imperatív, ami megkerülhetetlen, valami ami meggyőz, lenyűgöz, gúsba köt.

Kell valami ami leláncol, hogy aztán a szabadulás még nagyszerűbb legyen. Egy biztos, megtámasztott pont, egy keresztmetszet.

--->

Az utolsó 24 óra

Hamis. Menekülés. Kifogások.

!

Bonyolult az elmém, talán pont úgy, mint a Tiéd.

Mégis oly egyszerűen működöm - talán nem is hinnéd.

--->

Lelki régészet

Engedjétek meg, hogy megint megpróbáljak rájönni egyfajta igazságra. Lelkünk evidenciáiról, énünk meghatározó elemeiről gondolkodtam a minap. Persze ezek létezése pontosan annyira nyílvánvaló, mint bármi, amit róluk meg lehet állapítani, a dolog szépsége azonban abban rejlik, hogy pusztán evidens természetéből nem fakad, hogy számításba vegyük.

Nevezzük ezt és az ehhez hasonló jelenségeket rejtett evidenciákat, melyekről ha hallunk, egyetértően bólogatunk, s bíztatjuk magunkat, hogy persze mi is tudtuk, de őszintén szólva, magunktól nem vettük volna számításba.

Fontosnak tartom, hogy képesek legyünk kitapogatni a self legmeghatározóbb vonásait. Lelki régészekké kell, ha csak átmenetileg is, avanzsálódnunk, akik gyöngéd, precíz szerszámaikkal eltávolítják a leletre rakódott különböző anyagokat. A metafora keletkezése során érik be csak igazán - most látom csak be, a lelet szó annyira találó, hogy azon kapom magam, talán innen indultam ki eredetileg, hiszen elfeledett, mégis a megértés, megismerés szempontjából rendkívül fontos dolgokról beszélünk, melyeket valójában mutogatni kellene a nagyközönségnek. Ezekre az attribútumokra rakódnak rá az évek alatt a mindennapok, a konvenciók, a gyenge erejű formálódások, a megfelelés. Életünknek természetesen ezek is csak ugyan elengedhetetlen részei, de egyáltalán nem oly' fundamentálisak, mint azok a tulajdonságok, melyek elmondják kik vagyunk mi valójában, mifélék.

Egyesek szerint az vagy, amit cselekszel, s bár végsősoron igazuk is lehet, ha a következményekre figyelnek, de összességében - ha vitatni nem is vagyok képest ezt az állítást - én tagadom.

Mindenkit arra szeretnék ösztönözni, hogy ha nem is tartja fontosnak az önismeretet, vegye a fáradságot és annyit tegyen meg, hogy őszintén bevallja, mi személyének legfontosabb ismertetőjelei, melyek nélkül nem lenne az aki. Fontos ez nem csak azért, hogy beleilleszkedjen egyfajta világméretű kirakósjátékba - hisz ebbe véleményem szerint mindenképp belekerül, így, vagy úgy - hanem, hogy elérhessen bármit az életben ő maga. Amennyiben tisztába vagyunk saját magunkkal, úgy tisztába lehetünk a világ felé támasztott elvárásokkal és azzal, hogy mi minek kívánunk megfelelni. Hamis célok elérése hamis örömöt nyújthat csupán.

Legyünk őszinték, ha mással nem, legalább önmagunkkal.

--->

- - - - ------ Ha le akarsz lőni, a szemembe kell nézned közben! – mondta a létező legnagyobb határozottsággal, s talán csöppnyi harciassággal. Dac, düh tükröződött halványzöld szemében, s ezt a benyomást tovább támogatta kifejező ajkának jellegzetes pózolása. Talán szugerálni próbált a tekintetével. Abban bízhatott, hogy beképzelem magamnak amint szeme bogarával egyenesen a velőmig hatol, s kiismeri lelkem minden szegmensét.

Tévedett. – Nekem mind egy. – mindössze ennyi volt a válaszom.

A lány meglehetősen gyomorforgató látványt nyújtott miután lyukkal a homlokán elterült a fényes parkettán. Hátat fordítottam. Ironikusnak tűnhet a történtek fényében, de nem kedveltem a vér látványát ilyen mennyiségben, de a helyzet és – őszinte leszek – a képességeim nem tették lehetővé, hogy csöndben végezzek vele. Letelepedtem az egyik bőrfotelba, s igyekeztem a kandalló tüzére koncentrálni a holttest helyett, de a periférikus látásom áldozatává váltam. A félhomályban akár egy nyugodtan pihenő háziállatnak is tűnhetett volna, aki gazdájától alig néhány méterre élvezi a luxus körülményeket. A mostanra több irányba elfolyó vér megtörte ezt a képet. Úgy döntöttem, hogy inkább a falra helyezett trófeákat bámulom, addig sem kell törődnöm áldozatom látványával.

Gyávaság ez a részemről minden bizonnyal.

Nyílván a kegyetlenség a másik jelző melyet rám aggathatna bárki, aki szemtanúja ennek a jelenetnek, hisz hidegvérrel végeztem a lány életével. Az igazság az, hogy még sosem öltem kiskorút, de mindig, mikor elképzeltem, az járt a fejembe, hogy milyen szörnyű hisztit csaphatnak. Tévedtem. Furcsa szervezetemben a kényes gyomor nem párosult kényes szívvel, nem sajnáltam a lányt. Hiába nem szolgálták ki tisztességes bárokban és nem szavazhatott az ország ügyeiben, a befolyásos édesapa tudta nélkül szociálisan lecsúszott drogosok tanyáin töltött napokat, hempergett velük, s szemet hunyt mocskos, emberi életeket követelő ügyeik felett. Mind ezt azért, hogy lázadhasson apuka ellen, aki jelenleg magángépén készül elhagyni az országot. Talán pont ezekben a percekben leheli ki a lelkét miközben zongorahúr feszül a nyakán, lehetetlenné téve, hogy ismét megteljen a tüdeje levegővel.

Testem enyhén összerándult mikor megcsörrent a belső zsebembe helyezett telefon.

- Vége a randinknak. – mondtam átlátszóan színlelt bosszankodással. (bosszantság lol)

- Oh, öregem, sajnálom hogy ilyen hamar haza kellett mennie a kiscsajnak. Van kedved legurítani egy-két kört?

- Semmi akadálya, csak megvárok néhány helyi arcot, egyeztetünk és indulok is.

- Ennek látod nagyon örülök! A legjobbakat kívánom addig is.

Vonalbontás után visszatettem a telefont a helyére. Két fotel egy díszesre faragott dohányzó asztalt fogott közre, melynek a tetején egy szintén kényesen megmunkált üveglap terült el. Tükröződött rajta keresztül a szoba galériája, sok száz régi könyv és a hatalmas csillár, ami kisebb osztályt képes lett volna egy emberként összepréselni. A lapon egy ezüst tálca kapott helyet két pohárral és egy üveg whiskey-vel. Összefutott a nyál a számban, s igyekeztem felidézni az utolsó alkalmat, mikor módomban ált felelőtlenül berúgnii a haverokkal. Túl régen történt.

Egyszerre zavarttá váltak a dolgok az üveglap tükrében. Felpillantottam, s egy vékony alakot pillantottam a galériában. Nem érdekelt ki lehet, nem villantak át az agyamon az esetleg általam, vagy a társaim által elkövetett hibák. Elemelkedtem a foteltól, magasba emeltem fegyveremet, s habozás nélkül elsütöttem. A kandallóba dobált farönkök emésztődése miatt nem hallhattam, mit találtam el pontosan. Annyi figyelemmel, hogy cipőm talpa ne legyen véres, átléptem a lányt holtteste felett, s elindultam a galériába vezető csigalépcsőn. Nem lehet az ember kellően gyors és dinamikus mozgású, ha egy keskeny csigalépcsőn kíván feljutni.

Odafent a könyvekre fröccsent vért találtam, mely csíkban húzódott tovább ingadozó magasságban. Az alak találatot kapott, de nem terült el. Befordultam egy tágas folyosóra,s minden erőmet igénybe véve futottam utána. Talán a félhomály, a váratlan bonyodalom, vagy a régi jó barát, a whiskey látványa zavart meg, de tény, hogy precizitásom és koncentrálásom odaveszett. Elágazáshoz értem, ahol üldözöttem meglephetett, méghozzá oly módon, hogy sípcsontomra mért erőteljes ütést egy sétabottal. Azonnal kibillentem egyensúlyomból, s arca előre estem. A fájdalom legelső szikrájánál jobban kezdtem szorítani fegyveremet, így az nem sodródott ki kezemből. Mire arccal a plafon felé fordultam, már senkit nem láttam egyik irányba sem. Igyekeztem lábra állni, de nem volt egyszerű feladat, az pedig nyilvánvaló volt, hogy a futás számomra nem lehetséges. Előhúztam telefonomat és megnyitottam a kapcsolatot.

- - Annyi baj van csak, hogy előkerült egy féltékenykedő alak. Kötekedő típus. Ráadásul megint fáj a lábam.

- A nőkkel mindig csak a gond van. Remélem a helyi arcok segítőkészek lesznek.

Én is ebben reménykedtem, miközben eltettem a telefont. Figyelmesen, fegyvert előre tartva indultam meg abba az irányba, amerre az ismeretlen alakot sejtettem. Most, hogy képtelen voltam rohanni, lehetőség nyílt találgatásokba bocsátkozni. Minden bizonnyal, gondoltam, egy narkós haverja lehet a lánynak, aki kellően hatott a szívére, hogy megmutatta neki, hogyan lopódzhat be ide éjszaka a kalandok elmélyítésére.

Fületsértő kiáltás, földre vágódás hallatszott abból az irányból, amerre indultam. Elbicegtem a bejáratig, ahol munkatársaim körbefogták a szemmel láthatóan fiatal fiút. Lassan, óvatosan mentem le a lépcsőn, s biccentés után megállapodtam mellettük. A térdelő fiú rám nézett.

- Megölted a nővérem te szemét! – üvöltötte, miközben arcán könny és takony keveredett össze vérrel.

- Valóban, és rád is hasonló sors vár, amennyiben nem árulod el, hogy ki…

Nővér? Nővér. Ezek szerint testvérekről van szó és amennyiben ez a helyzet, az értesítések cserben hagytak minket, vontam le a szomorú következtetést. Ismét elővettem a telefonomat és megnyitottam a kapcsolatot.

- Képzeld öreg, a csajnak van egy forró fejű öccse, aki nem szereti ha valaki idősebb kikezd a nővérével.

- És ott van veled?

- Igen, épp dumálunk.

- Szörnyűek ezek a mai tinik. Mind egy, szerintem küld a nővére után, aztán gyere piálni.

---->

Mesélek nihil

Tér és idő – nem hordoz magában lényegi információt. A szemek villanása, a szív dobbanása és az egymást követő, felüllicitáló irracionális döntések sorozata az ami magába foglalja mindazt ami fontos.

Itt és most. Legyen ennyi elég. Elégnek kell lennie, hisz a pontos dátum és a galaxis ezen szegmensének koordinátái, jelentősebb viszonyítási alapok, kiindulási pontok azt az érzést kelthetnék az itt történtekről értesülőknek, hogy bármily kevés köze is volt az itt zajlottaknak abban, mi később ment végbe.

Nem volt. Természetesen, végső soron néhány lény, kik a csillagváros különböző, szintén irreleváns pontjain léteznek, utóbb tapasztalják majd a hiányát sok-sok itt elpusztult lénynek. A flotta, mely magába foglalta a hajót, melyen e jelentéktelen esemény zajlott is bíztatna a közel jövőben egy admirálist, hogy elég tűzerő áll a rendelkezésére.

Összességében azonban az eset, mely során a jelentéktelen hadihajó nekiütközött, sőt mi több, beleolvadt a jelentéktelen csillagrendszer jelentéktelen napjába, nem került feltüntetésre történelem könyvekben, vagy nagy volumenű összegzésekben. Nem tanul róla Geril Destinix ezer évekkel később, nem költenek róla sorokat a kozmoszt bejáró trubadúrok és nem mesélik rémisztő történetként primitív népek gyermekeiknek.

Hiszen ahogy a leányzó megkapaszkodott a hajó hídjának egyik korlátjában, s szemével igyekezett ráfókuszálni támadójára, már nem örvendezhetett sok szemtanúnak. Leány volt ez még a javából, hisz bár vele volt az oly sokak által oly nagyra becsült Erő, hisz bár remek kardforgatónak bizonyult időről időre, mégis teljes mértékben hiányzott belőle a bölcsesség. Bár mind tudjuk, milyen kényes fogalom ez, mégis biztosak lehetünk benne, hogy a visszafojtott dühtől kipiruló, mocskos köpenyét és hosszú, matt fekete haját hátra lendítő ember alig tölthette be huszadik életévét. Tapasztalata volt bőven! Szebb korokba született Mesterek, magas rangú katonatisztek egész életükben nem láthattak ennyi szörnyűséget, ennyi halált és szenvedést, amennyit ez a fiatal lány memóriájában őrzött. Mégis, miközben kinyúlt a mindent átható Erővel, hogy a tőle elragadott fényszablyáját visszahívja magához, érezhetővé vált, hogy a megélt pillanatok nem álltak még készen, hogy bérjenek lelkében.

A leányzó most kivont pengével lendült előre. Agyában teljesen egyértelmű volt, hogy helyzete mennyire hiányolt minden természetű eredetiséget – olyan erők feszültek most egymásnak, melyek millenniák óta valójában mást sem tettek, mint küzdöttek egymással. Néha szüneteltették a véres, Erőt fárasztó ütközeteiket akár évszázadokon át, de valójában mindig is biztos volt, hogy előröl kezdik újra és újra, amíg csak bevilágítják a tátongó űrt a csillagok.

Jól tudta hát a leányzó, hogy erőfeszítései hiába valóak, amennyiben céljuk, hogy eldöntsék a galaxis sorsát. Azonban hiába tett mindent aszerint a kód szerint, mely szerint felcseperedett, hiába zárta lelke legmélyebb rétegei alá dühét – összességében mégis saját sorsát tartotta szeme előtt. Az lebegett előle, hogy miként végződhet a jelenet az ő szempontjából.

Akkor követte el a legnagyobb hibát, mikor saját magát állította önnön fókuszpontjába, s képtelen volt onnan elmozdulni, elmozdítani magát. Gyakorlatilag végig kellett néznie, amíg látszólag igazi Jediként, valójában önző ösztön lényként ránt kardot, s küzd az életéért, s személye dicsőségéért.

--->

... awaken

Hamis. Menekülés. Kifogások.

Mix

They were at the skies, wearing a beautiful disguise,

Putting a helmet on, having a really strong skeleton

Can you see the harmony, mixed up with some irony?

Is it just me, or you were caught by jealousy?

My soul was taken once, now all I can hear is announce.

Let me announce a great hero of our time,

who always stood up and became a prime.

Can you see the irony, mixed up with some fantasy?

Is it just me, or did you help me to see?

There is no comparison what was it like before this and after that

But no matter what, she always behaves like a cat.

A cat, playing with a smart heart.

Can you see the fantasy, mixed up with some harmony?

Is it just me, or I can jot down a we, maybe?

Nevertheless, I'm sitting in my universe

It's like deep suffering, just in reverse.

--->

GAMEON!!!

Vágyaink netovábbja

 

Sosem volt még ilyen megnyugtató, édeskés az arccal előre zuhanás. Vannak emlékfoszlányaim korábbi esetekről, mikor a gravitáció szűnni nem akaró vonzóerejének engedve zsákra emlékeztető módon felborultam. Apró hegek jelzik a hasonló eseteket a múltamból. Azonban minden korábbi alkalommal keserű szomorúság nyílalt belém mikor magamra ismertem egy koszos tükörbe bámulva. Szégyenkeztem, miközben takarítottam a sebeimet – szidtam az eget, a Jóistent és mindenki édesanyjának igyekeztem kitalálni a foglalkozását.

-        - Kelj fel te szar!

Ez most merőben más volt. Egy zaklatott, szakaszos, mély lélegzetvétel erejéig az arcom pihenhetett egy kicsiny, mocskos pocsolyában. Miközben rosszakaróm megragadott ruházatom hátsó részénél fogva, s elemelt a friss sebeimet hűsítő víztől, egy pillanatra megpillanthattam a fodrozódó tükrön összekuszált arcberendezésemet. Gusztustalanul festettem, nem vitás. Az idő eldönti majd, hogy az újabb fizikai konfrontáció tovább csiszolta összetett sármomat, vagy ezúttal csúfításra kerül sor.

Lassan két lábra kerültem. A kezek most megpördítettek. A legdurvább drogokkal ért fel az élmény. Megállapodtam, majd két óriási csattanás után, mely az arcomra lekevert pofonokat jelölte, kezdett tisztulni a kép.

-        - Az a csaj az enyém volt!

-       -  Sikoltozás közben nem úgy tűnt, hogy bárki is birtokolná. Szabad az mint a…

Számtalanszor megfogalmaztam már magammal kapcsolatban a következő kritikát: hiba azt képzelni, hogy ha az emberek szemébe mondom sérelmük gúnyos megerősítését, akkor javítok a helyzeten. A gyomorszájamba mért ütés, és a másik öklének megfejelése jelezte, hogy itt az ideje az újabb önostorozásnak.

Minden erejével nyomott neki egy közeli konténernek. Alkarját mellkasomra feszítve üvöltözött. A telihold világította volna meg eltorzult arcát, ha a környező épületek nem lettek volna olyan magasak, hogy a tetejükről le lehetett volna csavarni a csillagokat, mint egyszerű villanykörtéket. Így be kellett érnem a tudattal, hogy túl erős volt az utoljára sodort cigarettám, s a mocskos, sablonos sikátor pislákoló fényei is elegendőek támadóm számára, hogy jól elhelyezett ütéseket mérjen rám.

-        - Jól megvoltunk, amíg te közénk nem furakodtál. Most mije van neki te szerencsétlen? Engem is elveszített!

A véleményemet miszerint semmi értelem, semmi eredetiség nem cseng ki szavaiból, egy mosollyal jeleztem felé. Úgy tűnt, az izompacsirtát igazi sérelem érte – nem gondoltam, hogy a fáradtság miatt nem emeli fel ismételten az öklét. Egy szívdobbanásnyi idő erejéig azt hittem káprázik a szemem. Könnyeket fedeztem fel bogarai alatt. Először csak lusta, kövér cseppek indultak meg, hogy egyesüljenek az imént az arcomnak pihenőhelyet adó pocsolyával, azután egyre apróbbak és gyorsabbak lettek. Úgy tetszett, az illető nem fogja fel ésszel, milyen érzelmi kitörésen is esik éppen át, hisz arcvonásai nem igazodtak a könnyekhez. Az első sós cseppek már vagy aláhullottak, vagy megszáradtak a frissen borotvált arcon, mikor megszólalt.

-         - Kiverem belőled a szart is.

-         - Ugyan már. – mondtam, megelőzvén a következő sújtást. Tisztán kiejtett szavaim vérző ajkaimmal meghozták a meglepetést számára, s nem igyekezett megpróbálni megint kiverni teljes fogsoromat. - Nem is rám vagy te mérges. Hanem arra a hülye picsára.

Nem megfelelő szóválasztás. Gyengülő szemfogak. A rosszakaróm száját válogatás nélkül hagyják el obszcén szavak.

-        -  Azt adtad neki amire vágytál… abban reménykedve, hogy megkapod viszonzásul mind azt a jót… - vért köptem szavaim közti szünetben. – amit megadtál…

-        -  Mit beszélsz?

-        - Nem azt kell adnod a világnak, amire te vágysz. Önzőség elvárnod. Ha megadtad volna amire ő vágyott, talán megkaptad volna te is amire te vágysz.

Az összezavart tekintet mögött csillapodni kezdett az ördögi harag. Magam sem értettem, miért buggyant ki belőlem ilyen mély bölcsesség, melyet korábban, egy házilag kotyvasztott koktél fölött fejtettem ki a minap, miután lemásztam a leányzóról, aki többek között általam törte össze támadóm szívét. Csak is úgy lenne fair hát, ha ő most az állkapcsomat töri össze?

-        - Megkapott mindent, csak neked nem kellett volna a lábai közé férkőznöd!

-         - Nekem úgy tűnt, nem igényelnek nagy feszegetést.

Ekkor érhettem el a kritikus pontot. Ismét megemelte jobb öklét. Karjain a tökélyre dolgozott izmok pattanásig feszültek. Bemérte a fejemet, s megindította rakétáját. Elhajoltam az ütés elől, majd mielőtt felfoghatta volna a fájdalmát, melyet a behorpadt konténer okozott neki, a vállánál fogva megragadtam s megfejeltem.

A könnyek helyére most vér kezdett el csöpögni az orrából. Lassan térdre ereszkedett, majd eldőlt a pocsolyában. Miközben vörösre színezte a tükröt, végignézhette azon keresztül, amint letörlöm az arcomról a vért, a mocskot és kisétálok a sikátorból. Abban bíztam, miközben kitértem látóköréből, hogy utolsó hozzá intézett mondataimnak lényege ismétlődik a fülében újra és újra.

--->

Time is relative

I’ts April 2009 and I’m lying next to the girl I have feelings for several month now.

It’s 2008, early November and she tells me she can not think of me anything else beyond friend, as a reply when I admit that I have feelings for her.

It’s May the 20th 2008, and I brake up with my girlfriend because I understand this part of the world a little better than most of the others at my age. We know this will be the better for the both of us.

It’s December 2008 and all of a sudden the girl of my dreams gives me a passionate, long kiss on the tram 52. I realize that most of my decisions were right ones.

It’s the 2nd of August, 1989, 15 to 8. My mother gives birth to his only child after some 12 hours of struggling. The baby is healthy and my parents are probebly the happiest couple on the planet Earth.

It’s 1994. Tears and shouting fulfill our flat again, as my Mother has another fight with his partner. They are separated now with my father, who lives two blocks away.

It’s April 2009, and she opens her eyes. I’m not sure what is the first whisper of her own mind that reaches her inner ears, but as she tries to find the most comfortoble position I give her a smile. She is beautiful.

She closes her eyes, just like in March 2009. We make love four times after we hadn't seen each other for a week.

It’s 1998 and I’m sitting at my relatives’ dinner room. I look outside the window and see my mother and a man, soon to be one of the most influential man in my life, with whom I have a great friendship by 2009, getting out of a car. He hands over a melon to me and asks if I’m in a good shape after we are introduced to each other. I don’t like him – he is nothing like my father, whom my relatives miss just as much as my grandfather.

It’s 1995 and I’m running into my grandparents living room after I’m told that my mother’s father isn't here anymore. As a matter of fact, he is nowhere if we accept that the physical borders as the real borders surrounding our world. In other words, he has passed away.

It’s February 2005 and my uncle’s magazine publishes two of my short novellas. Simoultinusly, I work at a gamer site and write articles about PC games almost every two weeks. Me and those around me truly believe that things will always be like this from now on.

It’s 2006 end of July and I realize that something went horribly wrong inside my head. I’m in our kitchen and think about my failures.

It’s April 2009 and I realize I've been staring at a yin-yang sticker located on her door for minutes now. 8 month from now into the past I see and approach her on the shore of lake Velence. 7 months from now into the past she says hy at a party and we take shots. She vomits next to my shoes and I can not help myself but wonder what a special girl she is. 10 seconds from now into the future I kiss her, waking up from her sweet dream. I still can’t believe what is happening to my word. My inner soul is exciting and stunning just as well as my relationship. 8 seconds.

It’s march 2009 and I’m almost ready with the first drafts of my methaphisic theory about the structure of the universe in my head. I’m proud of myself that after figuring out the phenomenon of small and big, I am still able to ask the same questions from myself, like a philosopher. 6 seconds.

It’s the first of January 2007 and I’m typing down the last words of my first ever book, the first Episode of Death of the Force. I am proud of myself. Me and those around me thinks that things will always be like this. 3 seconds.

It is April 25th 2009 and I’m happy with my life. 1 seconds into the future I’m kissing the beautiful girl lying next to me. 6 month from now into the past, I admit to myself that I have serious feelings for her saying it to a girl who wants to sleep with me. She is disappointed and takes another boy home, a friend of mine who is virgin until that night, and I decide that no matter what, I will a figure the way which is leading to the girl whom I kissing in April 25th, 2009.

--->

Túlspirázva II - De mos aztán igazán Túlspirázva

http://www.youtube.com/watch?v=Yvu4HIRfv04

Zenével mégklasszabb!

(...)

A hegymászó csákánya most minden eddiginél erőteljesebben ékelődött be a hegyoldal sziklájába. Apró kavicsok, törmelékek hullottak alá, kopogtattak a mászó védőszemüvegén. Süvítő szél, felkavart hópelyhek keresztezték és kísérték útját. Lassan egy teljes hold ciklus eltelt, mióta igen közel került a csúcshoz, amely immáron látótávolságon belülre érkezett. Ízelítőt kapott a csúcsból – a hőmérséklet nagyjából megfelelt az odafent várhatóhoz, az időjárás egyéb tényezői is ottani körülményeket idéztek.

Mégsem tűzhette ki még zászlaját. A drámai hatás kedvéért hagyta, hogy lába megcsússzon, s most a csákány nyelébe kapaszkodva lógott alá. Kihasználta az alkalmat, hogy egy pillanatra megpihenhessen. A kudarc esélye jelentősen csökkent, lábai alatt keskeny, de stabil párkány húzódott. Lepillantott a mélységbe. A Föld lassan félig megkerülte lámpását, mióta mászott felfele a hegyen. Visszaemlékezett mindarra, amit megélt útja során. Élményeket látott minden szikladarabnál. Valamennyi felfelé mászott méter tapasztalatot, tudatnövelést, önismereti döppingett hordozott magában. A start helye alig volt látható.

Szabad kezével folytatni kezdte a mászást. Néhány méter maradt csak hátra. Maga mögött hagyta a felhőket is, a közeli csúcsok pedig apró maketteknek tűntek. A csillagok az égre szórt porszemeknek látszottak, a tejút pedig oly közelinek tetszett, hogy a fantázia puszta szüleményeként regisztrálta.

Megemelte tenyerét, s ujjai elsőként értek hozzá a csúcs széléhez. Maga mögött hagyta a csákányt, s megkezdte felhúzni fáradt testét. Minden porcikája remegésben tört ki amint felső teste felkerült, s elterült a hófedte tetőn. Maradék erejével kúszni kezdett, s szinte fel sem fogta mikor már ténylegesen elmondhatta, hogy felért. Hogy megcsinálta.

A tudatnak édes íze volt, s felfrissítette izomzatát. Két lábra egyenesedett, körül nézett, majd…

… forgott vele a világ, s zuhanni kezdett.

Kétségbe esve nézett maga elé, miközben a legrosszabbtól tartott. Hirtelen ért földet, s az ütés ami érte alig volt fájdalmas. Körbe pillantott ismét.

A csúcson volt. Nem zuhant le, csak épp a szédítő magasság vette le lábáról. Megértette, hogy szoknia kell a szemet kápráztató látványt, a siker ízét. Ismét felegyenesedett. Ezúttal remegő térdei nem hagyták cserben azonnal, de nyugtalanul lüktettek valamennyi testrészével együtt. Sejt szintű izgatottsággal, csillogó szempárral merészkedett ki a szélre, s pillantott le. Tudta, hogy lesz aki megpróbál utána indulni. Nem baj. Innen a legkönnyebb lavinát zúdítani rájuk. Saját magával és a fantasztikus környezettel való elégedettség végül ismét térdre rogyasztotta. Mielőtt arca végérvényesen belefúródott volna a méteres hóba, megszabadult védőszemüvegétől, letakarta bogarait, s elengedte magát.

Zsebéből egy kicsiny koktél zászlót húzott elő és beleszúrta a hóba. Mosolygott és megnevettette vicceivel a nem létező publikumot.

Boldog volt.

(…)

Nyemtudom

--->

Az érlelésről

Most jött a hír. Az emberi kapcsolatok olyanok mint egy palack bor. Ez most már biztos.

--->

Heal me - hear me

Nem azért marlak, mert az jó.

Nem azért csíplek, szúrlak, mert abban lelem örömöm.

Nem azért teszem hogy sértő fájdalom érjen.

Azért bántok, mert remélem hogy az ívelt szemöldököd alatt lassan két évtizede szüntelenül fészkelődő bogár felém fordul, rám emeli  csillagát és megvilágít.

Megpróbálok más eszközökhöz nyúlni, hogy ezt elérjem.

--->

SIW

Sometimes I wonder...

(...)

"Amit nem tudunk megfogalmazni, az többnyire nem létezik"

(...)

Sometimes I wonder why is that that most people try to wear a mask, hiding their real intentions. Their real self. Some of them goes so far, that their shield, which they believe will protect them from anything that hold a real threat to them, but really, it only protects from things they believe are dangerous, is so heavy that they can hardly carry it. The protection which supposed to save them sets them back time and again.

(...)

"Ne viselj olyan páncélt, melyet nem bírsz el"

(...)

Sometimes I wonder why is that that I chose not to wear a mask. And sometimes I wonder whether it is a decision that I make, or I'm just forged this way, and there are no other options, no mask-wearing options for me. Sometimes I feel that my soul is naked in a crowd where all other souls are well-armed. It seems like they are about to go to war. They are afraid that if they don't do their best at hiding them self, behind smiles, behind angry faces, they will be brought down by others. I just chose not to care. Some believe, well, actually, many, that my mask is the biggest of all, and everything I do is false.

But they are wrong. It is all part of me. Show-of. Exhibitionism. Being idiotic, a Joker is letting the real me to take a walk in the outside world. Being honest. My laughter, my tears, they are real.

(...)

2009 - 03 - 25

"Most of them are wearing masks to cover how vulnerable they are. Some of them are wear it to cover how vulnerable they are not. I don't wear any so i can show them how heavy and dangerous those masks are. I have an honest agenda, but sometimes the way to fulfill those intentions call for manners that are not so honest. The only way is to trust me and believe that if it is in my power, if it is up to me, everything will be just fine. It becomes harder all the time, I know. And it's even harder to watch as I gain the position in which I have control over so many things."

(...)

Sometimes I wonder If I could do it any other way and where it will bring me eventually.

Watch me do.

--->

Thereisnosuchthingasamaskwhenitscometome

Why is that that I don't wear a mask? How come?

--->

7

1 nélküled, 1 veled

--->

Tiéd

Neked készült a világ. Hajolj le érte. Hordozd gyengéd, kényelmesen ívelt tenyereden, s vezesd őt körbe, hogy láthasson, érezhessen mindent. Hogy kiegészüljön általad. Nézd őt. Neked készült.  Nézd és szugeráld, vezesd bele valamennyi gondolatodat. Tekinteted legyen szúrós, miközben a világra veted - de a formálás ne oly lassú legyen, mint ahogyan a ráérősen háborgó tenger mardossa szét a sziklafalat, de ne is észleljen rajtad senki kapkodást. Folyamatos, fokozott tempóval, józan türemmel formáld meg amit a tenyereden pihentetsz. Minden egyes pillanat azt a célt szolgálja, hogy az eidosa legnagyszerűbb igényeidnek megfelelően alakuljon az idő és formálásod által.

Engedd, hogy kiguruljon a kezedből, hogy a szabadság semmirekellő illúzióját magába táplálva gördüljön odébb. De még ekkor is figyeld - szellemed sose eressze el. A távolság meg ne erősödjön csak azért, mert oly távolinak tűnik - tudatosuljon benned minden egyes szívdobbanásnyi időben, hogy ez csupán fizikai. Valójában semmit sem jelent.

A fizika semmit sem jelent. 

Manipulálásod ne érjen véget. Nyugodj le egy percre, keress kényelmet a természet lágy ölén, vagy egy urbanikus környezet egy mesterséges ülőkéjén, vagy bármely más, közhelyes elrendezésben. Engedd meg magadnak a könny luxusát. Élvezd ki. Mikor igazán mélyen érzed a megmagyarázhatatlan hiányt, széles mosolyoddal segíts a gördülő cseppnek, hogy szád sarkához érjen. Ízleld meg sós esszenciáját, vedd tudomásul mind azt, ami történt, hogy a világodat képes vagy íly módon összezsugorítani, majd elhagyni, de hogy ugyanakkor képes vagy mindarra amire valamennyien.

Pattanj fel, s indokolatlan rohanásban teljesedjen ki az, amint teljes éneddel nyúlsz ki a világ felé.

Hajolj le érte.

Neked készült a világ. Te készítetted.

--->

Legend Factory

Elolvadt.

(...)

A sítábor definíciója: Felmész a haverokkal egy külföldi, havas hegytetőre, felcsatolsz két lécet, vagy egy boardot, kezedbe veszel egy üveg piját, másikba egy szendvicset, és egy hétig csúszol le, iszod meg és fogyasztod.

Mind ez még sokkal izgalmasabb ha a lejtő végén pontosan kívánod hogy meddig csússz el, és valamiért várod hogy hazáig csússz...

(...)

Elolvadt. Elolvadt a Frozen Throne.

--->

Kissé túlspirzáva

Hegymászó vagyok. Már mászom egy ideje. Tudtam az első pillanattól fogva, hogy az út felfelé akármeddig tarthat. Hisz oly sokáig még csak nem is láttam a csúcsot, felhők takarták el szemem elől.

Mondta is a többi hegymászó, bolond aki megpróbálja megmászni! De én elkezdtem! Elakadtam egyszer... megpróbáltam megint... elakadtam másodszor... megint elakadtam... megpróbáltam megint, aztán majdnem összetörtem, leestem és elakadtam.... de most.... most mászom tovább. Néha látom a csúcsot. Sokan nem értik minek mászok ennyit, miért nem rohanok fel csak dombokra könnyedén - nincs válasz a számukra. Talán csak, hogy megkérdezem, "mi mást tehetnék?" Kérdezik is egymástól az emberek, "az a hegymászó te, az a hegymászó kicsoda?"

Szeretek mászni. Olykor annyira megütöm magam, hogy a könnyem kicsordul. Olykor látom, hogy másznának felfelé mások is. Sokan mások.

De a félreértések elkerülése végett - vagy lerug valaki, vagy addig fogok mászni amíg fel nem érek.

--->

Bátorság

Mit is mondhatnék? Kérdezel, érdekel mit gondolok, milyen szavakká tudnám formálni a friss ingerekkel kapcsolatban megfestett agyi képeimet. Mondanám is. Nyitnám az ajkaim, s beszélnék. Hisz oly sokat jártatom a számat máskor, azonban most... most mikor olyasmit tapasztalok amit oly régen nem, képtelen vagyok úgy bűvölni a nyelvem, mint azelőtt, mint mindig. Miközben vizsgálom magam a tükörben, fürkészem saját tekintetem, keresem szemem bogarában a megfelelő kifejezést, érzem hogy lassan csomó kerül a nyelvemre. Szebbnél szebb, méltóbbnál méltóbb gondolatok küzdenek az elsőbbségért, hogy ők legyenek azok akik büszkén törnek fel belőlem, s fejezik ki mindazt, amit érzek, gondolok, s amit épp most megélek. Azonban nem képesek kipréselődni, nem tudom őket hangszálaimmal becsomagolni s útnak ereszteni őket.

Kérdezel, érdekel mit gondolok, de talán úgy is tudod, hogy mind az amit mondanék, nem jutna el oda és addig, amíg és ahova szánom őket. Látod a kis csomagokat, hallod őket, de nem teszed őket igazán magadévá.

Mit is mondhatnék? Oly sok mindent, de félek hogy valamennyi elhangzott szó gyenge lenne. Összetettségük, szépségük, megrajzolt menetük, igényességük csak gyengítené őket - Tömörségük, lényeget megragadó magatartásuk is csak leredukálná őket.

Így hát karakteremtől nem várt módon, most nem mondok semmit. Ez is megtörtnétnhet a mindenségben.

--->

A little blueish.

When the sun goes down, and starts to take a rest after hours of hard work, work of shining, shining of bright, bright of light, light of my mind, it all changes inside me. It reminds me early of my childhood, when I was afraid of the dark. I could stay up for entire nights, and only fall asleep when the first waves of the sun appeared. When it all turns into dark, and I am alone, the world changes... changes me. Or is it my world, that shows another side of it's face, when I can see the stars and have no one to share this experience with? Do I change the world?

I don't know. But what I know is this. Every single moment which I can spend under the sun is a bliss, a shelter as of this moment. I want my nights to be sweeter, I want to see the milky way all the time. I want to be me, not losing a single piece of myself.

--->

Talán

Egy helyrol almodok
Tekintetem rad emelem
te visszapillantasz ream
S egy helyrol almodunk, talan

--->

Induljunk ki abból, hogy ma képtelen vagyok karcolni. Amolyan Szt. Tamás féle start ez, neki működött.

Tehát úgy tetszik, hogy ma nem megy az írás, a csel természetesen az, hogy a megállapítást és írott formában közlöm a világgal, ellentmondva önmagamnak.

De közben meg télleg nem megy. Nem csapom be önmagam. Max majd titeket.

--->